Julia Quinn: The Sum of All Kisses - Egy csók… és minden más
|
A Bridgertonok ismerik a Smythe-Smith családot. És ön?
Az úr a hölgyről: tudálékos, bosszantó nőszemély. Hugh Prentice-nek sosem volt türelme a teátrális nőkhöz, és ha Lady Sarah Pleinsworth valaha tudta is, mit jelent a szerény és visszahúzódó mint pozitív női tulajdonság, e becses magatartás gyakorlásáról minden jel szerint elég régen lemondott. Az sem számítana, ha Hugh időközben megszokná olyannak, amilyen, és elnézné neki ezen súlyos hiányosságát. A briliáns matematikusnak ugyanis egy esztelen párbaj következtében megsérült a lába, és emiatt nem tud futni, lovagolni és keringőzni sem. Soha nem udvarolhatna egy olyan hölgynek, mint Sarah, arról pedig végképp nem álmodhatna, hogy feleségül veszi. A hölgy az úrról: egészen egyszerűen őrült. Sarah sosem bocsátotta meg Hugh-nak a három évvel korábban vívott párbajt, amelynek következtében unokabátyja száműzetésbe kényszerült, amivel kis híján az egész családot tönkretette. Az sem számítana, ha meg tudná bocsátani neki ezt. Nem a sérült járása miatt képtelen elviselni a társaságát, a személyiségét tartja abszolút kiállhatatlannak. Ám amikor kénytelenek egy hetet egymás társaságában tölteni, mindketten rájönnek, hogy az első benyomás nem mindig megbízható. És amikor egy csókból kettő lesz, és három és négy, a matematikus elveszti kiváló számolási képességét, a hölgy pedig életében először nem talál szavakat. Sorozat: Smythe-Smith kvartett 3. Értékelésem:  |
Enyhe túlzással ugyan, de akár mondhatnánk: aki valaha is olvasott már Julia Quinn regényt, annak ismerősen kell, hogy csengjen a Smythe-Smith név, hiszen a szerző képzelete szülte londoni társasági események sorában évről évre felbukkan hírhedten rémes zeneestjük. Sőt, igazság szerint egyetlen szezon sem múlhat el anélkül, hogy a család hajadonjai nem létező zenei tehetségükkel akusztikus kínzásnak ne tennék ki a rejtélyes okokból minden évben szép számmal megjelenő urakat és hölgyeket – így aztán sejthettük, hogy előbb-utóbb elérkezik majd a pillanat, amikor alkalmunk nyílik alaposabban megismerni ezt a muzikális kifinomultsággal hadilábon álló famíliát.
Amikor 1820 egyik tavaszi éjjelén a család grófi címét frissiben megöröklő, ámde kissé kapatos Daniel kártyaasztalhoz ült, senki nem gondolta volna, hogy a hajnal egy párbajon éri majd. Mégis így történt, s pirkadatkor ott állt a nedves pázsiton, tizenöt lépésnyire egyik régi jó cimborájától, akivel egymásra céloztak. Két lövés dördült, mindkettő testet ért. Ám míg Daniel csupán egy könnyebb karsérülést szenvedett, Lord Hugh Prentice lábsebe úgy tűnt, talán végzetes. Hugh apja tombolt, fenyegetőzött, és annak ellenére, hogy fia életben maradt, bosszút esküdött, ezért Daniel okosabbnak találta elhagyni Angliát. S e botrányos eset a Smythe-Smith család valamennyi tagjának életére kihatott. Ámde néhány évvel később, 1824-ben, minden szerencsésen rendeződni látszott: Daniel végre hazatérhetett, sőt, megtalálta a számára tökéletes nőt (Micsoda éjszaka!). Húgának és legjobb barátjának szintén felnyílt a szeme, és rádöbbentek, hogy Isten is egymásnak teremtette őket (Mint a mennyben). Az ősz tehát két menyegzőt hozott, két ősi birtokon megrendezett nagyszabású eseményt, méghozzá gyors egymásutánban, mindössze két hét különbséggel – azaz fél London útra kelt, és leutazott vidékre.
A meghívottak nevei között természetesen szerepelt Lord Hugh Prentice is, részben a régi ismeretségre való tekintettel, részben pedig azért, hogy egyszer és mindenkorra világossá váljon mindenki számára, szó sincs ellenségeskedésről közte és Daniel között. Lady Sarah Pleinworth-nek és húgainak szintén a résztvevők között volt a helye, már csak az unokatestvéri kötelék miatt is, nem is szólva a koszorúslányi feladatokról. Node mi történik, ha egy szerelemtől megittasult menyasszony két házasulandó korban lévő, ám egyedülálló vendéget lát az esküvői ülésrendben? Elszabadul a párba rendező ösztöne! Így esett, hogy bár Lady Sarah és Lord Hugh finoman fogalmazva sem jöttek ki jól egymással, kénytelenek voltak tetemes mennyiségű időt egymás társaságában tölteni.
S a kezdeti heveny ellenszenvük…
„Hugh mindig is magányos lélek volt, és nagyon kevés ember volt, akinek a társaságát szándékosan kereste. Ugyanakkor nem is volt sok ember, akit került volna.
Az apját természetesen. Elítélt gyilkosokat.
És Lady Sarah Pleinswortht.”
…lassanként átalakult egymás elviselésévé, majd kölcsönös vonzalommá,…
„Nem kedveli a hölgyet. Igazán nem kedveli, de a lelke egy darabját eladta volna, ha akkor és ott táncolhat vele.”
…végül pedig szenvedélyes szerelemmé.
„Valamikor az együtt utazás és a torta és a pázsiton lejtett bolondos keringő között Sarah beleszeretett, éppen abba az emberbe szeretett bele, akiről sosem gondolta volna, hogy egyszer ennyire akarja.”
Azt hiszem, mindazok nevében, akik nyomon követték a sorozat alakulását, mondhatom, jó volt végre megismerni a másik oldal szemszögéből is annak a bő három esztendővel ezelőtti rémséges éjszakának az eseményeit, és öröm volt látni, hogy végre valóban pont kerül az ügy végére, s valamennyi közvetlenül vagy közvetve érintett résztvevője megleli a boldogságát. Bevallom, kezdettől kicsit elfogult voltam Hugh karakterével szemben, mert izgalmas és érdekes figurának találtam a maga hűvös és nyugodt, analitikus személyiségével. Őszintén drukkoltam, hogy méltó társra leljen, és igazán elégedett vagyok az írónő választásával, amiért a férfi ellentétét, a nagy, romantikus gesztusokról álmodozó Sarah-t szánta neki, hiszen olyan csodásan kiegészítik egymást. Tetszett az is, hogy ismét egy olyan kapcsolatnak lehettem a tanúja, amely fejlődésének kulcsát a kommunikáció adta, elvégre így elbűvölően szellemes szócsatákat kuncoghattam végig, ugyanakkor elgondolkodtató és édes párbeszédekből is bőségesen kijutott.
Kissé tartok attól, hogy az eddigiekből úgy tűnhet, aki nem ismeri behatóan a korábban publikált részeket, az menthetetlenül el lenne veszve, ha esetleg olvasni szeretné ezt a kötetet – holott igazság szerint valamennyi regény önmagában is megállja a helyét, és kitűnő szórakozást garantál a regency románcok kedvelőinek. Egyszerűen csak arról van szó, hogy megvannak azok a momentumok, amelyek összefűzik a sorozat darabjait; én pedig, mint kissé elfogult rajongó, szeretem ezeket tüzetesen felfedezni és alaposan kiélvezni. Arról nem is szólva, hogy az írónő mindig külön gondol hűséges olvasóira, és valamennyi írásába becsempész olyan titkos apró kikacsintásokat, amelyeket csak mi értékelhetünk igazán – s az csak természetes, hogy lelkesen fürkészem a lapokat, mit sikerül ezek közül elcsípnem. Ezúttal például a társaság legfélelmetesebb matrónája hírében álló Danbury grófné, és a Csókja megmondja főhőse, az itt még agglegény Gareth St. Claire jelenléte tűnt fel, valamint az sem kerülte el a figyelmemet, hogy az a gyalázatosan rossz, melodramatikus ponyva, a Miss Butterworth és a bolond báró, ki tudja immár hányadszor, ismét előkerült.
Igazán élveztem az egész történet, ám egy dologgal sehogy sem sikerült kiegyeznem: azzal, hogy a regény legnagyobb konfliktusáért felelős helyzetet az ici-picit teátrálisra sikerült lezárásban voltaképp csupán tessék-lássék oldották meg a főszereplők. Érzésem szerint a közös jövőjüket érintő számos kérdést megválaszolatlanul hagytak. Kíváncsi vagyok, ez vajon örökre így marad, vagy a sorozat záró darabjában, az angol nyelven jövő év januárjában megjelenő The Secret of Sir Richard Kenworthy című kötetben az írónő fog-e még áldozni rájuk néhány jelenetet.
A blogbejegyzés 2014.09.28-án megjelent az ekultura.hu felületén is.